Háromtüskés pikó - Gasterosteus aculeatus

Rendszertani besorolás: Pikófélék

Élőhelyek:
- Lassú áramlású folyórész
- Holtágak, árterek

Méret:
Legnagyobb súly: n.a
Legnagyobb hossz: 10 cm
Méret korlát: nincs
Súly korlát: nincs

Szaporodás:
Ivarérettség kora: 1 év
Ívási időszak kezdete: Április
Lerakott ikrák száma: 60 - 80

Tilalom:
Tilalmi időszak kezdete: nincs
Tilalmi időszak vége: nincs

Védelem:
Védett hal: nem
Nemes hal: nem

Megjelenés:
Kissé zömök, oldalról lapított hal. Háta és hasa ívelt, farokrésze rövid és nagyon elvékonyodó. Feje és szeme nagy, orra közepesen hosszú. Előrenyúló fölső állású szája aránylag kicsi, benne apró és hegyes fogak találhatók. Hátán, a hátúszó előtt általában 3, hasúszói helyén 1-1 hegyes, felmereszthető csonttüske van. A hátúszóban 10-14, az anális úszóban 7-11 úszósugár számlálható. Mindkét úszó a test hátsó részén foglal helyet, a szélük ferdén lemetszett, és körülbelül egy vonalban végződnek. A farokúszó viszonylag jól fejlett, háromszög alakú, a széle megközelítőleg egyenes. Pikkelyei nincsenek, azok védő szerepét a bőrben található csontlemezek veszik át. Oldalszervének nyílásai a csontlapokat is átfúrják, így oldalvonala teljes. Színe zöldesbarna, sötét foltokkal mintázva, ívás idején a hímek torka és hasa vöröslő. Apró termetű hal.

Életmód:
Az állat kötetlen rajokban él, a hím csak párzás idején válik helyhez kötötté. Tápláléka vízlakó gerinctelenek, alkalmanként vízinövények, halikra és halivadék. A hal állkapcsa teljes hosszában előretolható, miközben beszippant egy zsákmányállatot. A tüskés pikó legfeljebb 3 évig él, ha sikerül megszabadulnia a vidráktól, a vízicickányoktól, a jégmadaraktól, más vízimadaraktól és a nagyobb halaktól.

Egyebek:
Nagyon nagy területen elterjedt faj. Európa atlanti-óceáni és földközi-tengeri partvidékén szinte mindenütt megtalálható, ugyanígy Ázsia és Észak-Amerika csendes-óceáni partjai mentén, Koreától a Bering-szoroson át egészen Kaliforniáig. Közép-Európában nem őshonos, akvaristák telepítették be a Duna német és osztrák szakaszára, ahonnan tovább terjedt. Nem kizárt, hogy hazánkba az Al-Duna felől érkeztek az első példányok, de gyakoribbá csak az 1980-as években vált, s ebben az osztrák Duna-szakaszon fölszaporodott állomány inváziója játszotta a főszerepet. Lelőhelyei egyelőre a Duna mentére korlátozódnak: Öreg-Duna (főként a mellékágakban), Mosoni-Duna, újrónafői csatorna, Duna, Cuhai-Bakony-ér, Sződi-patak.