Ezüstkárász - Carassius auratus gibelio

Ezüstkárász - Carassius auratus gibelio Ezüstkárász - Carassius auratus gibelio

Rendszertani besorolás: Pontyfélék

Élőhelyek:
- Dombvidéki patakok
- Lassú folyóvizek
- Lassú áramlású folyórész.
- Holtágak, árterek
- Állóvizek, tavak
- Víztározók
- Mocsár, láp
- Tógazdaságok

Méret:
Legnagyobb súly: 3,5 Kg
Legnagyobb hossz: 40 cm
Méret korlát: nincs
Súly korlát: nincs

Szaporodás:
Ivarérettség kora: 2 év
Ívási időszak kezdete: Május
Lerakott ikrák száma: 100000 - 400000

Tilalom:
Tilalmi időszak kezdete: nincs
Tilalmi időszak vége: nincs

Védelem:
Védett hal: nem
Nemes hal: nem

Megjelenés:
Teste zömök, oldalról lapított, a feje viszonylag kicsi, de a kopoltyúfedők táján vaskos. Orra a szem átmérőjénél hosszabb, kevésbé lekerekített, mint a széles kárászé, a szája kicsi és csúcsba nyíló. Hátúszója a hasúszókkal körülbelül egy vonalban kezdődik, benne 14-19 elágazó sugár van, és a széle egyenesen levágott vagy kissé homorú. Az elején lévő csonttüske hátsó oldala durván fogazott, fogainak száma 10-15. Farkalatti úszójának csonttüskéje szintén fogazott, mögötte 5-6 osztott sugár sorakozik. Oldalvonalán 28-33 pikkely számlálható. A pikkelyek színe általában ezüstös, de a tőzeges vizekben élőké aranysárga is lehet.

Életmód:
A különböző környezeti feltételekhez kitűnően alkalmazkodik, a hegyi patakok kivételével szinte minden víztípusban megtalálható. Igazi élőhelyét a dús növényzetű sekély állóvizek jelentik, ahol igen nagy állományai alakulhatnak ki.
Vegyes táplálkozású hal, ezért is képes a különböző vizekben megélni. Főként apróbb gerinctelen állatokat fogyaszt, de élőbevonatot, növényi anyagokat és szerves törmeléket is eszik.

Egyebek:
Az ezüstkárász nem volt őshonos faj Európában. Őshazája Kelet-Ázsia (Kína, Tajvan, Korea, Japán), valamint Szibéria (a Kolima és az Amur vízrendszere). Később az elterjedési területük Nyugat-Szibérián keresztül átterjedt Kelet-Európára, beleértve a ponto-kaszpikus területeket (Fekete-tenger és Kaszpi-tenger), illetve Délkelet-Európa nagy részére is (Románia, Bulgária, Görögország és Törökország). A 17. századtól kezdve a faj fokozatos nyugat felé történő terjeszkedése volt megfigyelhető (Szerbia, Montenegro, Horvátország, Magyarország, Szlovákia, Ausztria és Lengyelország. Az inváziós faj 1931-ben felbukkant a Balti-tenger menti államokban (Észtország, Lettország, Litvánia), 1948-ban pedig már elérte Dánia, Németország és Finnország folyóvizeit is. Az 1950-es évektől kezdve már semmi nem tudott gátat szabni a megállíthatatlanul Európa felé terjeszkedő halfaj térhódításának. Mára Európában már csak Írország, Skócia, a Skandináv-félsziget északi és keleti része, valamint Észak-Franciaország (Normandia) tekinthető ezüstkárásztól mentes területnek.